Szombat délután Szegeden játszik a Benfica. Sajnos nem futballmeccs lesz, férfi kézilabdában csapnak össze a felek. Illetve a fene tudja, hogy sajnos-e, hiszen ha futball lenne, akkor Gyulán játszanának, de ez más tészta, hogy miért alakult így, azt a szegediek (se) tudják. Az EHF-kupába most bekapcsolódó Pick vendége lesz a portugál sztárklub kézilabdacsapata, miután múlt szombaton Lisszabonban egygólos győzelmet ért el a dél-alföldi alakulat az első mérkőzésen.
Ha pedig Benfica, akkor sok minden beugrik, nyilván futballvonalról. A legendás edző, Guttmann Béla neve evidencia lenne e klub kapcsán, azonban a mai magyar futballgenerációnak ő már éppúgy történelem, mint Puskás és a 6:3 – azzal a különbséggel, hogy Puskást vélhetően legalább ismerik, s a 6:3-ról is hallottak már. Ami a maiaknak is mond valamit a legendás piros-fehér egyletről, az sajnos egy szörnyű tragédiával áll összefüggésben. 2004. január 25-én, vasárnap késő este a Guimaraes-Benfica bajnoki hajrájában a pályán esett össze a Sasok magyar válogatott csatára, Fehér Miklós, s életét a gyors orvosi beavatkozás dacára sem tudták megmenteni.
Állítólag az igazán sorsfordító történelmi események ismérve az, hogy az ember évtizedekkel később is meg tudja mondani, mit csinált éppen akkor, amikor megkapta a hírt. Egy generáció tudta pontosan, éppen hol és kivel volt, amikor világgá kürtölték, hogy JFK-t lelőtték Dallasban. Egy újabb generációnak már 2001. szeptember 11. lett ilyen viszonyítási pont, és tényleg: pontosan tudom még ma is, aznap éppen mi történt velem. Mozgóképszerűen látom, amint hajnalban elindulok Budapestre, hogy felvételizzek az ELTE esti levéltáros szakára, aztán hazautazom, hogy este együtt nézzük a barátommal a magyar-román VB-selejtezőt. Indulás előtt még bekapcsolom a tévét, ahol az ikertornyokat mutatják, s mire odaérek a haverhoz, már nem is lehet más a téma. Először nem hiszi, azt mondja, azt az utolsó felest már nem kellett volna meginnom, aztán már együtt nézzük előbb a berepülő repcsiket, majd a magyar válogatottat, s nem tudjuk eldönteni, melyik a szörnyűbb…
S mivel gyermekkorom óta a futballért élek, a retinámba vésődve látom azt a borzalmas vasárnapot is, amikor kiderült, Fehér Miklós nincs többé. Az is egy kemény nap volt, nagy tragédiák talán mindig is kemény napokon történnek. A fent említett haver miatt utaztam reggel Hódmezővásárhelyről Szegedre, beiratkozott ugyanis egy fodrásztanfolyamra, ahol ezen a vasárnap délelőttön volt a vizsga. Én pedig életemben először, s vélhetően utoljára „vizsgafej” lettem, szolid kis nyírás, s életveszélyes borotválás egy régi nyeles beretvával. Emlékszem, ahogy kiballagtam utána, dél körül a szegedi pályaudvarra, ahol éppen akkor érkezett meg a budapesti vonat egy nagy rakás fradistával, aznap délután ugyanis Szegeden zajlottak a téli teremfocibajnokság csoportküzdelmei, többek közt az FTC-vel. S emlékszem arra is, hogy hazaérve az a hír fogadott, hogy az utca túloldalán, velünk szemben lévő helyi kórházban hatalmas robbanás volt délelőtt, mint utóbb kiderült, a laboratóriumban kezdtek önálló életet élni a vegyszerek…
Késő este spanyol bajnokit adott a sporttévé, annak képei ringattak álomba. Hogy mi az oka, nem tudom, de kétszer ébredtem tudatomra az egész meccs alatt. Először akkor, amikor a kommentátor, Horváth Ferenc tudatta, hogy valahol messze, egy Guimaraes nevű városban Fehér összeesett, s szívinfarktus a gyanú, másodszor pedig akkor, amikor a meccs végén közölte a felfoghatatlan halálhírt. Veszettül kezdtem kapcsolgatni mindenfelé, éjfél már elmúlt, de a közel 40 csatorna egyikén sem találtam semmiféle információt. S hogy ne hihessem, rossz álom volt az egész, arról a reggeli ébredést követően az azóta már jobblétre szenderült Nap-Kelte gondoskodott, ahol immár a tragédia képkockáit is végigkövethettem.
Soha nem láttam élőben játszani Fehér Miklóst. Ahogy generációja több jeles hasonló korú, vagy valamivel idősebb tagját, így Királyt, Dárdait, Lisztest és a többieket sem. Ez legalább annyira a magyar futball bűne, mint az enyém, aki sajnos Szegeden és környékén élve az elmúlt húsz esztendőben kirekesztetett a minőségi futballból. Apró emlékkockák vannak csak róla, ahogy a fentebb már többször megénekelt haverral láttuk egyszer tévében, amint az utolsó pillanatokban rúg egy hatalmas gólt a Diósgyőrnek, s az ETO azzal győz 1-0-ra, egy mesterhármasa Litvániában, aztán Lipcsei Péter nyilatkozata, hogy fiatalon milyen jól hasít a srác a Porto edzésein. Néhány összefoglaló abból az időszakból, amikor kölcsönjátékosként szinte a hátán vitte a Bragát, s a tudat, hogy ennek is köszönhetően leigazolta a Benfica. S az az utolsó meccs, az a furcsa mosoly, mielőtt…
Nem tudom, vele mi lett volna 2004 januárja után. Valószínűleg ugyanaz, mint nélküle. Mégis irgalmatlanul hiányzott. Hiányzik. Egy fecske a futballban sem csinál nyarat, s Isten igazából akkoriban nem tudtuk, tényleg fecskemadár-e ő. Keveset játszott a Benficában, sokan őt is kezdték már leírni, egy lesz a sok közül, aki majd hazakullog, esetleg visszamegy a „bragákba” királykodni. Azonban azóta sem igen láttam olyan felépítésű magyar csatárt a pályáinkon rohangálni, mint amilyen ő volt. Néha Futács Márkó fizikuma emlékeztet erre a vágyott csatáralkatra, de nem ugyanaz a filmszínház a kettő.
Nem tudjuk ma sem, ahogy nem is fogjuk sohasem megtudni, mi vezetett a halálához. Rögtön felröppentek persze a doppinggyanúk is, de nekem rémlik egy talán egy-két héttel a tragédia előtt készített Nemzeti Sportos interjú, amelyben Fehér arról beszél, hogy beteg, talán influenzás volt sokáig, de nem pihenhetett, mert be akar kerülni a csapatba. Nagyszüleim háziorvosa mondogatta mindig, hogy mennyire haragszik azokra a sportolókra, s különösen az orvosaikra, akik azt nyilatkozzák, hogy lázasan is pályára lépnek, mert mindent a csapatért. „Lázasan, betegen nem szabad sportolni, mert öli a szívet” – mondta volt a doki…
A Pick Szeged küldöttsége a múlt hétvégén megkoszorúzta Fehér Miklós lisszaboni szobrát, a visszavágót pedig, melyet az onlajnokon természetesen élőben is közvetítünk, szinte teljes egészében a tragikusan fiatalon elhunyt magyar csatár emlékének szenteli. Meghívták a meccsre Miki szüleit, az édesapja végzi majd el a kezdődobást. A helyi B-közép is készül már a megemlékezésre, a Szeged VTV jóvoltából pedig egy emlékező kisfilmet is láthatnak majd Fehérről a jelenlévők.
Pár hónap múlva már 10 esztendeje lesz, hogy nincs köztünk. A szegedihez hasonló megemlékezések azonban ennek épp az ellenkezőjét sugallják. Nagyon is köztünk vagy, Miki!
Varsányi Attila
Onlajnok.com
2013.11.28.
